Ez az életem 11. rész

Sziasztok!

Igen tudom, hogy nem Bell Boo vagyok, de talán engem sem fog senki megdobálni rohadt paradicsommal, mert az nem jönne ki a ruhámból. Na szóval Kiny vagyok az oldal bétája és most mindenki nagy felháborodására, vagy esetleg örömére én hoztam a részt. Ne aggódjatok a következőt elvileg már Bell Boo-tól kapjátok aki szintén átnézte ezt a részt és áldását adta rá. Tudom, hogy most szkeptikusan fogják néhányan olvasni, de ha az én írásmódom nem is tetszik azért ne hagyjátok itt Bell Boo-t mert ő nagyon jó író! Mindenkinek szép napot és jól olvasást! 

 Goodby! 

"Egy szó melyet mindenki a legnagyobb örömmel fogad. Apa"- Harry Styles

"Talán nem érdemlek semmilyen boldogságot ezek után"- Zayn Malik

"Sajnálom Zayn....Sajnálom"- Cemy

Az esküvő jó volt. Tökéletes menyasszony, tökéletes szertartás még a pap is undorítóan tökéletes beszédet mondott. Én ezalatt csendben szenvedtem és hagytam, hogy az ujjamra kerüljön az az idióta gyűrű mely a lányomtól és Cemy-től is elválaszt véglegesen. Persze senkit nem hibáztathatok ezért magamon kívül valamint azt a rohadtul szerencsétlen formámat. Most is a limuzinban ülök, és kifelé bámulok a sötétített ablakon, miközben azon gondolkodom, hogy tönkretettem. Láttam a szemén és úgy egyszerűen rajta, hogy most összetört benne valami, amit nem lehet többet felépíteni. Ezt is elbasztam. Szép volt Zayn Malik! Menj, tegyél még valakit tönkre!

*1 hónap múlva*

-Nem! – ordítozok magamból kikelve feleségemmel, avagy Perrie Edwards-al aki most már inkább hasonlít egy hárpiára, mint arra a lányra, akit elvettem, mert féltem attól, hogy boldog legyek. Őt is én tettem ilyenné? Miattam keseredett meg? De aztán rájövök, hogy nem okolhatom mindenért magamat. Lehet, hogy nem vagyok egy szent, de az ő terhét már nem kell átvállalnom.

-De, Zayn az miért nem számít, amit én akarok? – kérdezi higgadtan, de rosszindulat és gyűlölet is vegyül a hangjába. Milyen szép is a nászút nem? Hála istennek már csak két nap és elszabadulok ebből az önként vállalt börtönből, már amennyire el lehet.

-Eddig csak az számított, amit te akartál! Két héttel meghosszabbítottuk a cseszett nászutat, mert te azt akartad! Minden nap éttermekbe és randira vittelek, mert te azt akartad! Egy hónapja nem feküdtünk le, mert te azt akartad! De az, hogy ki lépjek a bandából, SOHA nem fogod elérni!! – a fejem valószínűleg tűzpiros kezeim már a cigit keresik, hiszen nikotinra van szükségem. Remegek minden ízben, mikor kilépek a lakosztályhoz tartozó erkélyre mely az undorítóan tökéletes tengerre néz. Rosszul vagyok ettől a helytől, rosszul vagyok ettől az egész helyzettől. Egyedül a lányom emlékképe és egy álmaimban felvillanó, barnahajú lány tartja bennem a kibaszott lelket. Azonban kedves feleségemtől még itt sem lehet nyugtom, ugyanis kijön utánam és most testét csak egy köntös takarja. Rápillantok- ekkor valahogy „véletlenül” kivillantja az egyébként iszonyatosan dögös fehérnemű párost-, de most semmi mást nem érzek, mint fásultságot és undort.

Undorodok a saját feleségemtől! Csodálatos…

-Zayn, arra gondoltam, hogy lehetne egy gyerekünk! Lehetne egy gyereked, egy igazi melyet fel is vállalhatnál! Elfelejthetnéd annak a nőnek a gyerekét, elköltözhetnénk és boldogan élnénk családban. Érted? Megszabadulhatnál attól a cafkától aki a lánya apjának vallja magát közben meg a bandatársaddal kamatyol. Szép kis anyuka az ilyen… - szavai hatására újra forrni kezd bennem a düh és újabb nikotin adagra van szükségem ahhoz, hogy még csak a gondolat se forduljon meg a fejemben, hogy megütöm. Újabb szálat veszek elő és nem törődöm a simogatásokkal, amik a mellkasomat kényeztetik. Undorodom a kezektől melyek finoman cirógatnak, mégis két perccel később már az ágyamon csókolom a feleségem. Ajkaim vadul tépik az övét nem foglalkozva azzal, hogy fájdalmat okozok- e neki. Nem tud érdekelni.

A köntöst és a fehérneműt, csak letépem egy egyszerű mozdulattal, majd durván harapok bele a nyakába…Úgy tűnik, hogy ez nem tántorítja el őt, sőt még mintha fel is izgatná.

Kezeivel a hajamba túr, de egy olyan mondatot nyög ki, amitől felébredek abból a bódulatból melyet meztelen teste váltott ki belőlem.

-Cemy-t szeretném az első gyerekünk keresztanyjának – itt megtorpanok és durván fordítom magam felé a fejét, csak hogy kéjtől mámoros szemeibe fúrhassam a sajátom.

-Te beteg vagy. Kezeltesd magad! Egyébként pakolj, mert hazamegyünk – majd otthagyom őt az ágyon meztelenül én meg kilépek a szobából, leviharzom a lépcsőn egyenesen ki a szállodából a part egy eldugott részére ahol kedvemre üvölthetem ki magamból a fájdalmat.

-A picsába! A picsába!!!! A büdös picsába! – majd lerogyok, kezeimbe temetem a fejem és elsírom magam. Hát már nem csak másokét, de a saját életem is tönkre tettem. Gratulálok Zayn…gratulálok.

*Cemy szemszög*

-Harry – nyitom ki a szemeimet, miközben barátom után tapogatózom magam mellett az ágyban, de bizony a mellettem levő hely teljesen üres. Gyorsan felülök, és körül nézek a szobában, melyet most a nap fénye világít meg. Rápillantok az órára és megdöbbenve veszem észre, hogy már 9.30 van. Soha többet nem hagyom Harry-nek, hogy felébresszen az éjszaka közepén, csak azért mert ő kanos.  Egy szál köntöst kanyarítok magamra és lebattyogom a nappaliba ahol Hazza ül ölében a kislányommal, mellette pedig Louis, Liam és Niall foglal helyet. Az ír haspók megint magát tömi, de már csak egy mosollyal nyugtázom a helyzetet és elindulok a kanapé felé. Rona amint meglát, felém nyújtja csöpp karjait és mosolyog rám, melytől a szívem megtelik szeretettel.

Átveszem a kicsit majd Louis mellé telepszem a kanapéra, míg másik oldalamon Harry foglal helyet. Hazz átdobja karját a vállamon, mellyel szinte kijelenti, hogy bizony csak az övé vagyok. A helyzet megmosolyogtat, mert már szinte én is így érzem.

A banda többi tagja csak mosolyogva nézi hármónkat és esküszöm, hogy mindegyik még egy könnycseppet is kitöröl a szeméből. Én megforgatom a sajátomat, de tudják, hogy imádom őket. Nélkülük semmi nem lenne ennyire egyszerű, mert még mindig Zayn-en és Perrie-n rágnám magam. Elvesztettem, akit szerettem. Elvesztettem azt, aki a világot jelentette nekem a lányomon kívül, elvesztettem a lányom apját.  Nem ezen most nem szabad rágódnom. – rázom meg a fejemet. Harry furcsán néz rám, de én csak magamhoz húzom és megcsókolom. Rona az ölemből nézi végig az előadást és apró kezével tapsikol nekünk, miközben aranyosan motyog. Aztán mikor senki nem számít rá, mint egy meteorcsapás hasít bele az idillbe kislányom csengő hangja.

-Apa – nyújtja Hazz felé a kezeit, aki meglepődve, könnyes szemekkel ülteti a térdére a kicsit. A nappaliban csend uralkodik, mindenki az én véleményemet lesi. Megfeszített háttal ülök a kanapén, kezem az ölemben pihentetem, és nagy levegőkkel próbálom magam nyugtatni. Tudom, hogy a kislányom csak automatikusan mondja a szavakat, amiket gondol, de ez mégis megannyi, fájdalmas emléket hoz elő bennem az igazi apukáról. Aztán felpillantok barátom nagy, könnyes, kérlelő, zöld szemeibe és tudom, hogy ez ellen nem tudok és nem is akarok semmit tenni. Csak megmosolygom a kettősüket, majd megsimogatom Rona fejét. Harry hálásan és szerelmesen pillant rám, amit nagy megdöbbenésemre én is viszonozni tudok. Persze Zayn ugyanúgy a fejemben van, egy nagyon eldugott, hátsó sarokban, de ez nem rettent vissza attól, hogy én is közöljem a véleményem, melyben szentül hiszek.

-Szeretlek – súgom Harry fülébe olyan hangosan, hogy azért a többiek is meghallják. Lehelletem a haját megrezegteti, de lelkében nagyobb változás következik be. Rám néz kezeinket összekulcsolja majd Ronát is magához öleli.

-Szeretlek titeket – a többiek hirtelen tapsolni kezdenek, Louis szinte bőg a kanapén, miközben minket tapsol. Körbenézek a szobában és megállapítom, hogy ennél jobb reggelem nem igazán adódik. Miután kiörömködtük magunkat, elslattyogok a fürdőbe, ahol megengedem a meleg vizet és beállok a zuhany alá. Fejemet a langyos csempének döntöm és arcomon boldog könnyek csordogálnak végig, hogy a vízcseppekkel együtt a lefolyóban végezzék be útjukat. Kezem a mellem fölé teszem, majd elmosolyodok. Bekenem magam a tusfürdőmmel és minél gyorsabban megmosakszom. Mikor már a törölközővel sikálom magam, valaki benyit a fürdőbe. Természetesen már akkor megérzem illatát, mikor még háttal állok neki így nem tud megijeszteni, mikor kezét a szemeim elé rakja.

-Na, ki vagyok? – szavai után minden egyes alkalommal végigfut rajtam a hideg, bőröm pedig libabőrös lesz. Ezt ős is észreveszi hisz végigsimít néhányszor azokon a részeken. Ekkor eldöntöm, hogy kicsit megviccelem.

-Bob? – hangom komolyan és vággyal fűtve cseng, persze a nevetést is palástolnom kell valahogy így nehezen tudom visszatartani a röhögőgörcsömet mikor a kéz eltűnik a szemem elől és a kéz tulajdonosa megfordít, majd dühösen a szemembe néz. A zöld íriszek féltékenységtől és dühtől parázslanak, de én már nem bírom tovább. Kezemet a térdemhez csapkodom, miközben kétrét görnyedek a röhögéstől. Törölközőm ekkor megbomlik és mit sem törődve bájaimmal a padlón landol ezzel szem elé tárva meztelen valómat.

-Te annyira bevetted – magyarázom még mindig fuldokolva a meglepődött Harry-nek, aki most egy mindent tudó, gonosz mosolyt villant rám. Közelebb lép mire én távolodni kezdek. Kezeim a csempe hűvösét érik, mikor megáll előttem. Testem nekifeszül a hideg burkolatnak, de Harry nem tágít előlem. Kezeivel megtámaszkodik két oldalt, mellettem a falnál, arca minduntalan közelebb araszol. Szemei ködösek, de tudom, hogy nem a dühtől, és nem a haragtól. Kíván engem legalább annyira, mint én őt.

-Hol van Rona? – hangom nem remeg meg, aminek most csak örülni tudok. Hazza csak egy gödröcskés mosolyt küld felém, majd válaszol.

-Alszik. Tudod, vannak, akik fél tíz előtt kelnek, ráadásul majdnem egy órán keresztül fürödtél. A srácok már rég leléptek én meg lefektettem Ronát. Most viszont magyarázd meg nekem, hogy ki az a Bob – hangja játékossággal van tele, mégis van egyfajta éle az utolsó mondatnak, amitől teljesen felizgulok. Lábamat összedörzsölöm, remélhetőleg feltűnésmentesen csakhogy enyhítsem feltörő vágyamat, de nem elég óvatosan, mert Harry természetesen észreveszi a mozdulatot.

Kezét elveszi a baloldalról, majd a nyakam alá teszi. Hosszú ujjai merengve simogatják a kulcscsontomat olyan precizitással melytől a lábam is megremeg. Elfojtom feltörő sóhajaim, fejem a csempének vetem.

-Szóval ki az a Bob? – markol bele másik kezével a hajamba miközben eddig nyakamat simogató végtagja a melleimhez vándorol le. Végig simít rajtuk mire csak elkeseredett nyöszörgés fut ki ajkaim közül, de mikor nem válaszolok hátrébb lép. Testem üvölt a kielégítetlenségtől így kénytelen vagyok visszahúzni magamhoz a kemény férfitestet. Mellem a mellkasához feszül, lábaimat átkulcsolom a dereka körül. Ölem az övének nyomódik melyből tudom, hogy őt sem hagyja hidegen meztelen testem látványa.

De még mindig nem ér hozzám, még akkor sem mikor nyelvemmel végig szántom alsó ajkát.

-Ki az a Bob? – kezeivel felemeli államat, szemének csillogása felélénkít, olyannyira, hogy mosolyogva adom meg a választ.

-Nem ismerek semmiféle Bob-ot aki annyira fontos lenne az életemben, mint te – mikor elmondom, úgy tűnik, hogy elégedett a válasszal, hiszen nyelve már rég a számat ostromolja, majd megkapja a kívánt bebocsájtást. …

Mikor újra fürdünk, és Hazzal együtt teljesen tisztán és kielégítetten szállok ki a zuhanyzóból, magamra kapom a reggel kikészített ruhákat és fehérneműt, majd kilépnék a szobából ha Hazz vissza nem rántana maga alá az ágyra. Most nagy meglepődésemre nem csinál semmi szexuális tartalmút, csak egyszerűen mellem fölé fekteti a fejét és ott hallgatja a szívverésem. Kezeim a tarkójára csúsznak és simogatni kezdem a fürtös fejét.

-Cemy..  – kezd bele egyszer csak a szövegbe, amit figyelmesen hallgatok. – Szeretném a nevemre venni Rona-t – a kérésre felülök és hitetlenkedve nézem Styles-t, aki csak őszinte és kérlelő szemekkel vizslat.

-De, Harry ez nem. Nem veheted a nevedre – jelentem ki magabiztosan. A srác ettől lelombozódik, de azért felteszi a kérdést.

-Azért, mert nem én vagyok az apja? Mert nem Zayn vagyok? – hangja furán cseng, tele maró gyűlölettel. Ettől megijedek.

-Harry, nem utálhatod Zayn-t. Ő a bandatársad, a barátod. Kérlek szépen, ne utáld.. – hangom tele van félelemmel, ugyanis nem szakíthatom szét a bandát. Nem tehetem ezt millió rajongóval, nem tehetem ezt Louis-al, Niall-el, Liam-el, Harry-vel…..Zayn-el.  

-Miért ne utálhatnám Cemy? Minden, amiért én mindent eldobnék ő itt hagyott összetörve. Eldobott magától, és még annyi vér sem volt benne, hogy megmondja neked, hogy felejtsd el..Elment a kibaszott feleségével Cemy, egy kibaszott nászútra itt hagyva, téged és a lányodat! Te nem szeretsz, mert őt szereted, aki elhagyott téged! Minden, amit reggel mondtál hazugság volt, egy szépen felépített álca, mert nem tudod begyógyítani a sebeidet utána! Miért, ne gyűlöljem ezek után Cemy? Miért?! – miközben beszél, avagy kiabál, már én sem tudom megnevezni, idegesen fel-alá járkál a szobában. Az utolsó két mondatot már üvölti, miközben a falba csap. Fejét a kezei mellé dönti, teste megrázkódik, azonban nem hiszem, hogy sírna, leginkább a dühtől lehet ilyen. Néhány hullám még végigsöpör a testén melyek szintén remegést eredményeznek, de én minden félelem nélkül közelítem meg, és hátulról átölelem. Kezeim alatt, teste megfeszül, fejét pedig felemeli. Én hátába fúrom a fejem és nagyokat lélegzek, miközben megpróbálom összeszedni a gondolataimat.

-Sajnálom, Harry, de tévedsz. Amit reggel mondtam az igaz volt. Szeretlek, bár nem tudom, hogy ez a szerelem mennyire erős, meddig tart. Mondanám, hogy örökké, de tudva, hogy nekem az mennyire kevés idő lehet, inkább nem mondok semmit. Igen, Zayn lerombolta az álmaimat, de újra tudom építeni. Nagyobb csapásokat is kibírtam már, mint valami Malik féle kiborulást. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretem, mert szeretem, mivel a lányom apja. Azonban, mint te is mondtad, elvett valaki mást. Nem hittem, hogy végig tudom ülni a szertartást, de ment, mert ott voltál és támogattál. Harry, a szemembe nézett a szertartás alatt… ezek után nem fogok megbocsátani neki. Nem leszek egy játékszer, amit mikor szüksége van rá, elővesz. Nem azért nem akarom, hogy gyűlöld, mert én még szeretem, hanem azért mert ez neked lenne rossz Harry. Próbálj meg a rajongók és a másik három fiú szemével látni – látom, ahogy átgondolja a szavaim és mikor értelmet nyernek számára, felém fordul és ő is átölel. Arcát a pólóm hajlatába fúrja és mélyeket lélegzik onnan. Kezeim a hátát simogatják, miközben én is elrévedek szavaim igazán. Ideje, hogy elengedjem Zayn-t.

-És, miért nem engeded, hogy a nevemre vegyem? –kérdezi két perc ölelkezés után.

-Mert akkor nem tudsz elmenni Harry – itt felkapja a fejét.- Tudom, hogy most azt mondanád, hogy „Dehogy is fogok elmenni”, de minden jövő homályos. Ha egyszer el akarsz menni akkor nem állíthatlak meg, de ha a  neveden viseled a lányom akkor muszáj lenne maradnod. Sose tudnám, hogy nem csak a kényszer miatt maradsz velem, mert Rona felvette a neved, vagy szerelemből. Érts meg engem is Harry – kezem megremeg a gondolatok hatásár, miszerint megint egyedül maradok, de tudom, hogy ha menni akarna, nem marasztalnám. Őt sem kényszeríthettem.  

-De, én szeretném Cemy. Ígérem, ha menni akarok, akkor elmegyek nem törődve semmivel. Ha ez a feltétele hát legyen. Abban a pillanatban mikor már nem szeretlek, levetetem a nevemről Ronát, de addig kérlek, könyörgök, had legyek az apja helyett apja – szavain és is elgondolkozok, majd nagy levegőt véve bólintok.

-Rendben Styles… De akkor ajánlom, hogy soha ne gondold meg magad – ekkor felkap, és örömében már vetné rám magát, mikor a szomszédos szobából sírás hallatszódik át. Nevetni kezdünk, majd kifelé lökdösöm Harry-t.

-Menj, sír a lányod – amint kimondom, szemei felragyognak, majd pár perc múlva már az ágyon fekszünk miközben közöttünk, Rona játszik az egyik plüssel. Ez a nap gyönyörű, de most már enni is kéne valamit.

*2 nappal később*

-Megjöttünk! – kiáltok be a stúdióba ahol éppen a srácoknak vége az egyik felvételnek, ők pedig éppen esznek. Nyugodtan nyitok be az „étkezőszobába”, de a plusz, túlságosan is ismerős személyre nem vagyok felkészülve.

-Szia, Cemy – köszön Zayn, miközben szeme a lányunkon, a lányomon állapodik meg. Már éppen kezdene felénk jönni, mikor az eddig hiányzó láncszem, nevezetesen Harry Styles hátulról átkarol és a nyakamba csókol. Zayn megtorpan és fájdalommal nézi a családias jelenetet.

-Hogy van az én kis hercegnőm? – veszi át tőlem Ronát, aki mint mindig most is a megszokott szavával köszönti Harry-t, bár ez most nagyobb kavarodást okoz, mint általában.

-Apa! – ekkor mindenki Zayn-re pillant, akinek a szeméből fájdalom, csalódottság és egyfajta harag látszódik. Szája szavakat formál, de végül egy hang sem jön ki a torkán. Harry harcos nézéssel állja Zayn pillantást, majd visszafordul a lányom felé. Ránézek és pillantásommal sugallom, hogy menjenek játszanak egy kicsit odakint. Ő, bár kétkedve járatja először köztem és Malik között a tekintetét, de végül belemegy és elhagyja a szobát az őt követő fiúkkal. Mikor már csak ketten ácsorgunk a szobában, Zayn összeomlik.

Térde felmondja a szolgálatot, kezeivel támasztja meg magát a földön. A szívem szakad a látványba ahogy a lányáért sír, de az elvesztegetett időt én nem tudom helyrehozni, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy már ő sem. Mi nem tehetünk arról, hogy ő magát emésztette és megdöbbenve jövök rá, hogy két nappal ezelőtt egy ilyen helyzetben már rég a nyakába borulva csitítgattam volna. Most viszont nem. Van egy barátom és nem fogom megcsalni. Neki van egy felesége és akkor csalja meg, amikor akarja, de nem velem.

-Miért, Cemy? Miért őt hívja apának? Miért nem mondtad neki, hogy nem ő az apukád? Miért nem emlékeztetted rám?- nagy levegőt veszek, majd leülök Zayn elé, tisztes távolságban a földre, törökülésbe. Kezeimet az ölembe ejtem, majd kiejtem a fájó, de igazsággal teli szavakat.

-Megváltoztam Zayn. Megváltozott mindenki azon a napon mikor te elvetted Perrie-t és tudom, hogy te nem így akartad, meg hasonlók, de nem várhatod el tőlem, hogy rád várjak életem végéig. A kapcsolatunkat felvállaltuk Harrry-vel, valamint..- itt beharapom a számat, de Zayn pillantása gyors kimondásra késztet.

-Harry a nevére vette Ronát. Mostantól hivatalosan ő az apja – szemei megtelnek könnyel, majd közelebb húzódik hozzám. Kezét az arcomra simítja, míg arca az enyém felé közeledik, de mielőtt megcsókolna, elrántom a fejem.

-Nem, Zayn. Neked is van családod, és nekem is. Ne add fel pont most, mikor együtt lehetsz Perrie-vel. Kilépek a képből Zayn. Remélem, boldog leszel – majd felállok és kilépek az ajtón. Ott lecsúszok a földre és sírni kezdek. Bár már egy másik férfit is szeretek a Zayn iránti szerelmem is örök lesz. De tudom, hogy ezt a lépést meg kellett tennem. Az már más kérdés, hogy fent tudom-e tartani.  Mielőtt végleg elmegyek az ajtó elől még hallok egy hatalmas csattanást, majd egy üvöltést, ami végül hangos zokogásba fordul át. Sajnálom, Zayn….sajnálom.