Milyen rövid, egyszerű szavak, melyeknek jelentése mást sem
hagy maga után, mint űrt. Egyedül vagyok, annak ellenére, hogy sok ember vesz
körül. Egyedül érzem magam és ebből a helyzetből feleségem nem jelent kiutat.
Utálom? Szeretem? Nem… teljesen közönyös a számomra. Mintha egy darab, szépen
megmunkált babát néznék, minden érzelem nélkül. Tényleg ilyen hideg lenne?
Üres, mint egy Barbie amit levehetsz a játékpolcról, majd hazaérve a sajátodra
teheted fel, mint porfogó?
Vagy az én életem és gondolataim olyan üresek, hogy nem
tudok bele érzelmeket látni? Lehet, hogy szeret? Hisz tudja, hogy felesleges.
Nem szeretem. Nem kell. Csak a gyerekem, amit a szíve alatt hord.
Miért lett terhes? Miért nem védekezett? Hisz tudta, hogy
nem akarok másik gyereket. Másikat? Hisz egyelőre az egyik meg sem született, a
másik pedig Harry "Kicseszettül Tökéletes Vagyok A Te Barátnődnek" Stylest
tekinti az apjának.
Fájdalom. Ezt a szót talán akkor értettem meg a legjobban.
Az én, kicsi, aranyos lányom mást hívott az apjának. Zokogtam. Ő hallotta és
semmit nem tett. Nem vigasztalt, hanem még jobban ellökött. Hibáztatnom kéne?
Aligha. Hisz én is eldobtam. Hátat fordítottam mikor a legnagyobb szüksége lett
volna rám, és elnéztem mellette mikor felém nyújtotta a békejobbot. Elszúrtam.
Hozzákötöttem magam egy karóhoz, melytől nem tudok szabadulni, de ebben a
reménytelen helyzetben mégis ez az egyetlen biztos pont az életemben. A
házasságom.
Hiányzik Cemy. Már nem fáj, hogy nincs velem, hisz mellettem
nem lehetne jó élete. Egy roncs vagyok, akivé ő és a lányom tett. Miért nem
emlékeztette rám? Az én pici, aranyos csöppségem, aki lehet, hogy már nem is
emlékszik az arcomra. Styles lett a neve. Nem Malik! Miért nem Maliknak hívják?
Hisz az én lányom. Az enyém. Vagy csak volt?
Az arca, a szeme, a haja. Hogy nem hihettem neki? Hisz
tényleg az enyém. Ellöktem magamtól. Nem akarom beismerni, mert akkor még
jobban fáj. Nem akarom elhinni, hogy én eldobtam a lányomat. Annyi ártatlan
gyereket mentettem meg, erre jön valaki, aki csak az enyém és én….elhagytam.
Hazugság. Talán az is hazugságnak számít, ha magamat
áltatom? Vagy ez csak egy egyszerű illúzió, hogy ne fájjon ennyire. A fájdalom
szüli a hazugságot, vagy a hazugság után jön a fájdalom? És ha a kettő nem
fonódik össze, akkor most miért sírok? Azért, amit elvesztettem, azért ami soha
nem volt az enyém, vagy azért amit megkaptam, de nem akartam. Égek a
fájdalomtól, mert hazudtam és hazudtam, mert nem bírtam elviselni a fájdalmat.
Egy olyan körforgás, mely kicsit sem hasonlít a káosz pereme elmélethez. Hisz
ott semmi nem ismétlődik, nem igaz? Mégis Cemy az én pillangóm, kinek szárnycsapásai
engem sújtanak a tornádójukkal.
Megcsalás. Mi számít megcsalásnak? Ha azt csalod meg, akit
nem szeretsz azzal, akit imádsz az nem megcsalás ugye? Vagy megint csak saját
magamnak hazudok? És ebből következik a bűntudat, az elveszettség, a paranoia
és a FÁJDALOM. De érdekes. Emiatt nem érzek fájdalmat. Csak egy tátongó
ürességet, ha a szőke fürtökkel keresztezett arcra gondolok.
Nem szeretem. Ebben semmi új sincs. De akkor miért vettem
el? Mert mást szerettem. Logikátlan nemde? Hisz azt vesszük el, akit szeretünk,
és azt hagyjuk el, aki hidegen hagy. Persze…… csináld ezt végig világsztárként
is. Ezzel takarózom, hisz nincs más, amivel az agyam be tudja fogadni legnagyobb
hibáimat ebben a kibaszott életben. Hogy tudnám megérteni magam másokkal, ha
azt sem tudom elérni, hogy saját magamnak megbocsássak? És, hogy lehet,
megbocsátani magadnak. Ha hazudsz. És emiatt rohadt nagy fájdalmat érzel, mégis
kisebbet, mint előtte.
Barátok. Nekem is voltak. De ellöktem őket. Mert röghöz
kötöttek? Mert nem támogattak? Nem. Nem. Mert hülye vagyok, aki az utolsó
személyt is el akarja távolítani az életéből aki szereti? Igen. Ekkora egy
utolsó tuskót, mint én keresve is nehéz találni. Elhagyom őket. Eleget szenvedtek.
Vagy éppen ezzel taszítom őket a mélybe? Hogy ennyire hülye és önző vagyok?
Hisz az vagyok. Nem bírom ki, hogy lássam Harry-t. Nem azért, mert utálom, hanem azért mert tudom, hogy jogosan vette el tőlem, azt ami nem
volt az enyém. Mégis féltékenységgel nézem, ahogy átölelheti a nőt, felveheti a
kislányomat és… nem ez nekem éppen elég indok, hogy irigyeljem és, hogy mélyen,
a szívem legmélyén még gyűlöljem is. Nem őt, magamat.
Örökké. Ilyen szó nincs. Vagyis ha van, akkor sem jelent
semmit. Ez egy olyan metafora, melyet a tudatlan, rózsaszíntől csöpögő világban
élő embereknek állítottak fel, hogy nehogy megsérüljön a burok, amiben élnek.
Nincs olyan, hogy örökké szeretlek, vagy örökké emlékezni fogok rád. Hisz
mindenki egyszer elfelejtődik. A sírra egyszer csak nem vesznek több virágot,
az ember egyszer csak egyedül marad. De ha nincs olyan, hogy örökké akkor ez a
fájdalom is megszűnik egyszer? És mikor?
Soha. Mit soha? Nem szeretek beléd? Nem hagylak el? Mindenki
elhagy. Aki nem ismeri azt a szót, hogy soha az hazudik. Mindenki feladott már
valamit. Azért nincs olyan, hogy örökké. A soha és az örökké a két kiegészítő
szó és teljesen ellentétjei egymásnak. Míg valaki az egyikben, más a másikban
hisz, de mind tévednek. Nincs olyan, hogy SOHA, és olyan sincs, hogy örökké.
Nőjetek fel emberek! Szakítsátok ki magatokat a világotokból és érezzétek a
dolgok realitását. Mindenki követett el hibákat, mindenki hazudott az életében,
mindenki tört össze néhány szívet és mindenkinek törték már össze a szívét.
Fáj ugye? Miért fáj? Mert hazudtál, vagy mert megcsaltad?
Ott voltak a barátaid? Volt kire támaszkodnod? Ugye, hogy nincs olyan hogy
soha? És örökké? Látod, látod…ez a Valóság.
Szeretlek. Utálom ezt a szót. Rombolás, pusztítás, holtak,
élők melyek hátramaradnak akármikor kimondja valaki ezt a szót. Nem lehet
teljes átéléssel mondani, hisz világok épülhetnek fel, dőlhetnek össze, emberek
születhetnek vagy halhatnak meg, hazugságok felejtődnek el, vagy idéződhetnek
fel, a fájdalom elmúlhat tőle, vagy fellobbanhat. Mindent egy kis szó okoz, egy
szó melytől az emberek félnek és nem hiába. Mindent ez irányít, ez a mozgató
rugó. Nem akarok szeretni. Akkor miért van a hangja a fejemben, a tekintete a
lelkemben, az illata az orromban?
Gyűlöllek. Szinoníma a szeretlekre? Hisz azt mondják, hogy a
gyűlöletet és a szerelmet egy hajszál választja el egymástól. Igaz lehet? Vagy
egy újabb hazugság az önámító idiótáknak? Nekem?
Hisz reménykedem. Ezt kell tennem, mert ez hazugság és
hazugság nélkül nem érzek fájdalmat. De ha nem érzek fájdalmat, akkor igazából
nem is élek. Nem úgy, mint a nyálas szappanoperák főhősei, hogy kialudt a fény
a szemükben, vagy összetörték a szívét. Én a sajátomat szaggattam apró,
megszámlálhatatlan darabra, miközben a szemem ugyanolyan üres, mint mindig is
volt. Nem égett benne semmi így nem is volt minek elvesznie, kialudnia.
Apa. Mit jelent apának lenni? Csak a spermát adod a
születendő gyermekedhez és ezzel át is hárítod a dolgot az anyára? Nem. Az csak
a kezdet. Jó szülőnek lenni felelősség, öröm és boldogság. Jó szülőnek lenni
azt jelenti, hogy mindig a gyereked mellett állsz és gondját viseled, nem csak
a pénzt kapja tőled. Jó szülőnek lenni azt jelenti, hogy nem vagy más, mint
amilyen igazából, mert mellette önmagad lehetsz. Jó Apának lenni azt jelenti,
hogy a fiúdat edzed a baseball meccsekre, hogy legózol vele, hogy a lányodat
tejben-vajban fürösztöd, hogy megvéded őt az udvarlóktól.
Ilyen egy jó apa? És akkor mi vagyok én? Túl fájdalmas
beismerni mégis megteszem.
Lehet, hogy jobb annak a gyereknek nélkülem. Lehet, hogy…..
De nekem a kislányom és Cemy kell!
Nem akarok hazugságban élni, hisz a hazugság fájdalmat szül,
a fájdalom elveszi az eszem és megcsalom, a megcsalás miatt zaklatott leszek és
ellököm a barátaim, amitől felhergelem magam és örökké fájni fog, mely soha nem
szűnik meg. Szeretni akarok, mert átléptem a gyűlölt határát. És be akarom
fejezni ezt az egészet, mert APA akarok lenni.
Eldobom a csikket, majd rátaposok és megigazítva a
bőrdzsekimet visszamegyek a kórház épületébe. Egy rendelő előtt megvárom a
dokit aki ki is lép hozzám, viszont szemei furcsán méregetnek.
