Sziasztok!
Kiny hatalmasat alakítottál!
Komolyan ennél én sem írhattam volna jobbat :O :D
Nagyon örülök neki, dolgozom a következő részen :)
Olvassatok bele a másik blogba is. Valamelyik nap került
fel a 14. rész.
Nos majd jelentkezem a kövivel valamikor :)
Addig is jó olvasást :)
Puszi Bell Boo and Kiny
Mindkettőjüket!
" Tudtam, hogy egyedül marad, mégis elmentem. Mert azt akartam, hogy tudja milyen ha egyedül marad." Harry.
" Ha választani kellett volna, hogy kihez menjek.....rájöttem, hogy a könnyebbet választanám.Ebből látszik, hogy milyen szánalmas ember vagyok." Zayn.
" Ha egyszer mindenki itt hagy, rájössz, hogy nincs olyan, hogy igaz szerelem, vagy barátság. Vagy csak mindegyiket én tiportam szét?" Cemy.
Harry
Nem tudom magam fékezni, öklöm Zayn arcával találkozik.
Bensőm eközben megremeg, de visszafojtom a sírást. Nagyobb a fájdalmam, az,
hogy elvesztettem egy gyermeket, csak azért mert mást szerettek helyettem.
Szétválasztanak minket.
Arcomra fagyos álca költözik, számat összeszorítom és
elmegyek a kórterem ajtajáig. Benyitok és leülök tisztes távolságra Cemy-től
egy székre. Lelkemben olyasfajta érzelem pulzál melyet az ágyon fekvő lány
iránt soha nem éreztem. Az elkülönített kórteremben van egy íróasztal, ahhoz
slattyogok, mozdulataim fásultak nem többek berögződött rutinnál. Előveszek az
egyik fiókból egy tollat és egy papírt és szélsebesen körmölni kezdek.
Sajnos, ahogy írom, a sorokat eszembe jut mi mindent akartam
csinálni, mi mindent terveztem a gyerekemmel. Azzal, akivel már nem tehetem
meg.
Végül a végére csak a nevemet kanyarítom oda, majd a papírt
szépen összehajtva, a tollat ráhelyezve utoljára elsétálok Cemy-hez. Alszik.
Szemem újra megtelik könnyel, hiszen tudom, hogy neki is nehéz lesz
feldolgozni, mégsem tudok elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy miatta vagyunk
most ott ahol, vagyunk. Kezemet utoljára a hajába csúsztatom, homlokomat
utoljára a fejének döntöm. Sírásom egyre erősödik, hiszen az utolsó pillanat
talán rosszabb, mint bármi más az életben. Csak egy utolsó önkívületi csókot
adok a szájára, melyet nem viszonoz, egyszerűen szobor merev arccal, alva
fogad, mint egy bábu. Ajkai hidegek és azoknak az emlékével lépem át a
küszöböt, hogy végre elmondhassam.
Ez volt az utolsó pillanat.
Zayn
Tudom, hogy elcsesztem. Agyam egy hátsó zuga nevetve,
kárörvendve kiáltja felém, hogy én vagyok a hibás. Mégsem hiszek neki. Hiszen
én csak a szerelmemet szeretném, csak azt a nőt, akit imádok. A boldogság nekem
nem jár? Nem lehet visszafordítani az időt? Annyi mindent másképp csinálnék,
annyi mindent meg sem tennék, annyi minden lenne kevésbé elcseszett.
De tudom, hogy nem lehet. A banda alapjai megrendültek, a
tagok összevesztek, mindenki kétfelé szakadt köztem és Harry között, és tudom,
hogy bár ennek az egyik fő oka én vagyok, mégis egyszerűbb Cemy-t hibáztatni.
Miért jelent meg az életemben? Miért nem tudott otthon
maradni az elbaszott életével, miért kellett neki felforgatni az enyémet is?
Minden más lett volna, ha soha nem ismerem meg és elborzadva jövök rá, hogy
mennyivel egyszerűbb lenne most minden ha Cemy nem ébredne fel. A gyász persze
szétszakítana, Rona persze nem értené, de itt vagyok neki én, az apja, aki majd
felneveli és….. szánalmas. Azt mondom, hogy szeretem ezt a nőt és mégis azt
gondolom, hogy mennyivel egyszerűbb lenne elveszíteni, mintsem felvállalni a
dolgokat, felvállalni a botrányt és végre elhagyni a feleségemet…..aki szintúgy
terhes.
Ilyenkor mit csinálnak a normális emberek?
Felemelve fejüket szépen mindenkivel leülnek megbeszélni a
dolgokat, egyenesen vállalják tettüket, nem törődve azzal, hogy ki borítja
rájuk haragjukat, tartva a hátukat a szeretett nőért…mégis gyáván megfutamodok.
Utolsóként hagyom el a kórház folyosóját, otthagyva Ronát a
kórházi gyermekmegőrzőben, egyedül hagyva Cemy-t a feldolgozás fájdalmával,
egyedül hagyva azzal, hogy mindenkit elveszített…miattam.
Cemy
A sötét ijesztő leple kezd eltűnni a tudatomról, ahogy egyre
inkább kezdek ébredezni. A szemem nagy nehézségek árán, de kinyitom, azonban a
kórházi környezetről eszembe jut az utolsó mondat.
Uram…a kismama elvetélt.
Sírok. A könnyeim záporoznak, semmi mást nem tudok tenni,
mint összegömbölyödve az ágyon feküdni, miközben a falat pásztázom szemeimmel,
hátha szétnyílik és kilép valaki megnyugtatva, hogy ez csak egy rémálom.
Senki nem jön. Minden hallhat egyedül a gépek csipogása
verődik vissza a falakról, ezzel is idegesítve engem. 20 perc utána könnyeim is
elállnak, csak a rettenetes üresség marad meg a szívemben, melyet nem tudok
kiadni. Talán örökre bennem ragad, mintegy emlékeztetve arra, hogy mit
rontottam el.
Senki nem jön be, senki nem akar segíteni, minden csendes a
folyosó üres. A kórház most kihalt, vagy csak számomra, de én mindenképp
egyedül maradtam.
Kihúzom a kezemből az infúziót, lábam leteszem, a hideg
földre majd elsétálok az ablakhoz. Tenyerem a hideg tejes üvegnek fektetem, de
a kilátást torzítja a kép, így még
ez sem tud megnyugtatni.
ez sem tud megnyugtatni.
Aztán észreveszem. Az íróasztalhoz sétálva magamhoz veszem a
levelet és leülve az ágyra olvasni kezdem.
„Cemy!
Már nem vagyok itt. Minden bizonnyal pokolian érzed magad,
mert az üresség pokolian fájó tud lenni. Én is üres vagyok. A szívemben meghalt
most valami. Elvesztettem azt, akit nagyon tudtam volna szeretni, és
elvesztettem olyanokat, akiket nagyon tudtam szeretni. Majd végezetül elvesztettelek
téged és Ronát. Emlékszel mikor azt mondtad, hogy a jövő homályos? Nem tudom,
hogy te esetleg valamilyen harmadik érzékkel rendelkezel-e vagy csak simán
szerencsejátékot kéne űznöd, de egyet tudok. Igazad volt. Megváltozott minden,
a hitem benned alapjaiban rengett meg, csak azért, hogy mint egy lavina maga alá
temessen, és még csak véletlenül se tudjak neked kibúvót keresni. Írhatnám azt,
hogy együtt érzek veled, de nem szeretek hazudni. Nem fogom azt mondani, hogy
majd megoldjuk mert már nem akarom megoldani. Minél messzebb akarok kerülni
tőled, az emberektől ettől az egész elcseszett sztárvilágtól, de főképp… tőled.
Szeretlek és talán szeretni is foglak, de nem tudok rád
másképp nézni, mint egy gyilkosra. Nem kérem, hogy bocsásd meg szavaim, hiszen
okkal olyan durvák, amilyenek. Érzed, ahogy megbomlik kettőnk között a kötelék?
Érzed, hogy elszakítjuk magunkat egymástól?
Nem mondom, hogy Zayn majd ott lesz melletted, mert nem
lesz. Nem lesz és soha nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy kiálljon amellett,
amit szeret, vagy az ellen, amit igazságtalannak tart. Azonban én már ne tudok
neked segíteni. Mindent megpróbáltam, azonban te ellöksz magadtól és olyan,
mintha nem is akarnád elfelejteni Zayn-t. Mert nem akarod. Egyszerűbb mind a
kettőnket megtartani, egyszerűbb a jellemed hiányára fogni a dolgot, minthogy
ott állj mellettem és boldog mosollyal ott döfj bele Zayn-be ahol nagyon fáj. A
szívébe.
Ugye, hogy milyen egyszerűnek tűnik? Te mégis folyamatosan
az én szívemet döfködöd, hatalmas mosollyal, hiszen tudod, hogy szeretlek. Tudod,
és mégis visszaélsz vele. Szeretlek, de hülye én sem vagyok. Adok egy utolsó
csókot, melyre nem fogsz emlékezni, de mégis az utolsó csókunk lesz.
ui.: Rona az én nevemen marad, amíg csak akarod. Ha nem
akkor írd meg egy levélben, küldd be a stúdiónak, és majd ők továbbítják nekem.
De ne keress! Hagyj élni és ezen túl oldd meg a gondjaidat egyedül! Hagyd, hogy
nekem is lehessen életem!
Harry.”
Tudtam, hogy igaza van. Hogy egyedül maradtam és, hogy
Zayn-re nem számíthatok. Tudtam, hogy mindennel egyedül kell megbírkóznom és
természetesen tiszteletben tartom a kérést, hogy hagyom élni. Azonban azt is
tudom, hogy nem maradhatok itt. Minden ideköt, de ezek az emlékek nem olyanok
amiket meg kell tartani. Egyszerűen néha jobb megfutamodni, egyszerűbb bár nem
célravezetőbb. De azoknak az embereknek akik a maradás mellett döntenek, marad
valakijük. Valaki, aki hátvédként szolgál, aki megvédi őket.
Nekem ki maradt a lányomon kívül? Senki.
Hisz a vesztes embert mindig könnyebb elhagyni.
